Vártam, hogy majd jön a nagy megkönnyebbülés, ha elköltözik Marci. Jön is majd, tudom. Most rossz, mert egyfolytában eszembe jut egy csomó jó dolog, ami hozzá köt. A klassz oldalai. Nagyon jó most a kapcsolatunk, és ez megnehezíti az átállást. Pedig az egész lakást totál átrendeztem, megcseréltem a szobákat, új bútorokat vettem, a régieket mind elosztogattam, illetve egy kis részüket eladtam, dizájnt váltottam, tehát abszolút nincs semmi a látóteremben, amiről eszembe juthatna. De a belső látótér...
Még az elköltözése utáni héten volt egy iszonyú nagy veszekedésünk, amikor előjött azzal, hogy de, visszafizeti a tartozását, mert hogy mennyire csalódott bennem. Elmondta, miközben üvöltöttem vele kétségbeesésemben, hogy én csak lehúztam őt anyagilag, amióta itt lakott. Ha nem fájt volna annyira ez az igazságtalanság, röhögtem volna, mert ez egy képtelen megállapítás. Végül kénytelen voltam neki elmondani, amit tíz év alatt sikerült titkolnom, mert mindig óvtam a büszkeségét és a férfiúi méltóságát. Vagyis hogy neki fogalma sincs róla, hányszor segítettem neki anyagilag (is), amikor nem is tudott róla. Például amikor alapított egy könyvkiadót, és rögtön az első és utolsó könyvkiadásuk becsődölt, mert a nagyterjesztő az utolsó pillanatban mégsem vette át a nyomdából frissen kijött több ezer könyvet. Pedig Marci a szülei házára vett fel 2 milla jelzáloghitelt a kiadás finanszírozására. A zálogot 1 éven belül vissza kellett volna fizetnie (nem tudta, az öccse fizette ki helyette). Marci ráadásul munkanélküli lett ekkor, és én egy csomószor azt hazudtam neki, hogy vettek az ismerőseim, meg az ovi, meg a suli X példányt és kifizettem neki zsebből a könyvek árát, csak hogy ne haljon éhen. Meg pl. szüksége volt valamire, és én megvettem, de azt füllentettem neki, hogy csak pl. 1000 ft volt, miközben a többszöröse. Mert különben nem fogadta volna el (a télikabátját például, mert nem volt neki az sem).
Elképzelhető, hogy ezeket milyen nem szívesen mondtam el most neki, nem vagyok az a típus, aki a mellét veri, ha segít. Nem is tudott róla 10 évig. Most is azért árultam el, mert kiszakadt a szívem attól az igazságtalanságtól, hogy ő nevezett engem önzőnek és hogy csak a pénzét vettem el (a fürdőszoba felújítására pl., meg hogy a rezsi felét fizette, pedig nem fogyasztotta a rezsi felét, mert hogy négyen vagyunk, nem ketten...).
Teljesen ledöbbent. Azóta nyugis a kapcsolatunk, főleg, hogy 150 km-re arrébb lakik, egy héten egyszer jön Pestre, beugrik a maradék cuccaiért, felszínesen elcsevegünk. Megöleltük egymást, amikor csütörtökön hazament. Majdnem bőgtem, már szúrt a szemem.
Gyakran gondolok rá fájdalmas nosztalgiával, olyankor ülök a buszon és pislogok sűrűn, hogy ne bőgjek. De tudom, hogy ez volt a legjobb megoldás, mert már csak veszekedni tudtunk és megöltük egymást a különbözőségünkkel. A lányok kifejezettem örülnek, hogy elköltözött, nem nagyon bírták az őrmesteres, rideg állattartásos stílusát. Ami azt illeti, én sem.
Furcsa, annak dacára, hogy még nem érzem a felhőtlen megkönnyebbülést, ilyeneket vettem észre magamon, hogy meglátom az életben a részleteket. Néztem ki múltkor a busz ablakán, és egy pöttöm kislány arcocskáját láttam meg, a kis kalimpáló karjait... elmosolyodtam. Utána rögtön észrevettem egy templom kontúrjait, a szép íveket. Te jó isten, hirtelen mintha eltűnt volna valami szürke, szutykos fátyol a szemem elől, ami eddig meggátolta, hogy lássam is a világot, mint régen is, ne csak nézzem. Döbbenetes felfedezés volt. Nemkülönben az is, hogy hulla fáradtan mentem szombat este a postára, ültem a villamoson és mosolyogtam. Csak úgy :)
De azért nehéz. A lakással már nagyjából végeztem, még a húsvéti szünet után a konyhát festem ki. Nagyon fárasztó volt, de megérte. Minden szép, tiszta, rendezett, teli vagyok virágokkal, szépek a bútorok, szerelmes vagyok a spagettifüggönyömbe...
Kicsit összetornyosultak a dolgaim, Marci elköltözése, lakásfelújítás saját magam, suliban a rengeteg szerveznivaló, külföldi tanulmányutaké, versenyeké, bajnokságoké, iskolanapé. Állítólag fogytam is sokat, aminek nem örülök, mert így is elég vékony voltam.
A pasik rohadtul nem érdekelnek, semmiféle kapcsolat nem kell, gondolni sem tudok még egy randira sem. De majd ez is biztos elmúlik. Fáradt vagyok, csalódott vagyok, bánatos vagyok, most csak sajnálni akarom még egy kicsit magam, aztán majd fújok egy nagyot és feléledek.
Marci tök aranyos velem, szoktunk csetelni, csütörtökön be is vásárolt nekem nagy karton tejet meg ásványvizet. Gondolom, neki is szar azért, bár most sokkal inkább élhet úgy, ahogy neki jó, tökéletes szuverenitásban. Tudom, hogy nem én voltam az álmai nője, nem is értem, miért vett mégis feleségül hét év után...
Most úgy érzem magam, mint egy nagy buborék, amit már túlfeszített a levegő, de az istennek sem akar kipukkadni. Pedig nyomják innen is, onnan is. Fáj.
