Buborék

Vártam, hogy majd jön a nagy megkönnyebbülés, ha elköltözik Marci. Jön is majd, tudom. Most rossz, mert egyfolytában eszembe jut egy csomó jó dolog, ami hozzá köt. A klassz oldalai. Nagyon jó most a kapcsolatunk, és ez megnehezíti az átállást. Pedig az egész lakást totál átrendeztem, megcseréltem a szobákat, új bútorokat vettem, a régieket mind elosztogattam, illetve egy kis részüket eladtam, dizájnt váltottam, tehát abszolút nincs semmi a látóteremben, amiről eszembe juthatna. De a belső látótér...

Még az elköltözése utáni héten volt egy iszonyú nagy veszekedésünk, amikor előjött azzal, hogy de, visszafizeti a tartozását, mert hogy mennyire csalódott bennem. Elmondta, miközben üvöltöttem vele kétségbeesésemben, hogy én csak lehúztam őt anyagilag, amióta itt lakott. Ha nem fájt volna annyira ez az igazságtalanság, röhögtem volna, mert ez egy képtelen megállapítás. Végül kénytelen voltam neki elmondani, amit tíz év alatt sikerült titkolnom, mert mindig óvtam a büszkeségét és a férfiúi méltóságát. Vagyis hogy neki fogalma sincs róla, hányszor segítettem neki anyagilag (is), amikor nem is tudott róla. Például amikor alapított egy könyvkiadót, és rögtön az első és utolsó könyvkiadásuk becsődölt, mert a nagyterjesztő az utolsó pillanatban mégsem vette át a nyomdából frissen kijött több ezer könyvet. Pedig Marci a szülei házára vett fel 2 milla jelzáloghitelt a kiadás finanszírozására. A zálogot 1 éven belül vissza kellett volna fizetnie (nem tudta, az öccse fizette ki helyette). Marci ráadásul munkanélküli lett ekkor, és én egy csomószor azt hazudtam neki, hogy vettek az ismerőseim, meg az ovi, meg a suli X példányt és kifizettem neki zsebből a könyvek árát, csak hogy ne haljon éhen. Meg pl. szüksége volt valamire, és én megvettem, de azt füllentettem neki, hogy csak pl. 1000 ft volt, miközben a többszöröse. Mert különben nem fogadta volna el (a télikabátját például, mert nem volt neki az sem).

Elképzelhető, hogy ezeket milyen nem szívesen mondtam el most neki, nem vagyok az a típus, aki a mellét veri, ha segít. Nem is tudott róla 10 évig. Most is azért árultam el, mert kiszakadt a szívem attól az igazságtalanságtól, hogy ő nevezett engem önzőnek és hogy csak a pénzét vettem el (a fürdőszoba felújítására pl., meg hogy a rezsi felét fizette, pedig nem fogyasztotta a rezsi felét, mert hogy négyen vagyunk, nem ketten...).

Teljesen ledöbbent. Azóta nyugis a kapcsolatunk, főleg, hogy 150 km-re arrébb lakik, egy héten egyszer jön Pestre, beugrik a maradék cuccaiért, felszínesen elcsevegünk. Megöleltük egymást, amikor csütörtökön hazament. Majdnem bőgtem, már szúrt a szemem.

Gyakran gondolok rá fájdalmas nosztalgiával, olyankor ülök a buszon és pislogok sűrűn, hogy ne bőgjek. De tudom, hogy ez volt a legjobb megoldás, mert már csak veszekedni tudtunk és megöltük egymást a különbözőségünkkel. A lányok kifejezettem örülnek, hogy elköltözött, nem nagyon bírták az őrmesteres, rideg állattartásos stílusát. Ami azt illeti, én sem.

Furcsa, annak dacára, hogy még nem érzem a felhőtlen megkönnyebbülést, ilyeneket vettem észre magamon, hogy meglátom az életben a részleteket. Néztem ki múltkor a busz ablakán, és egy pöttöm kislány arcocskáját láttam meg, a kis kalimpáló karjait... elmosolyodtam. Utána rögtön észrevettem egy templom kontúrjait, a szép íveket. Te jó isten, hirtelen mintha eltűnt volna valami szürke, szutykos fátyol a szemem elől, ami eddig meggátolta, hogy lássam is a világot, mint régen is, ne csak nézzem. Döbbenetes felfedezés volt. Nemkülönben az is, hogy hulla fáradtan mentem szombat este a postára, ültem a villamoson és mosolyogtam. Csak úgy :)

De azért nehéz. A lakással már nagyjából végeztem, még a húsvéti szünet után a konyhát festem ki. Nagyon fárasztó volt, de megérte. Minden szép, tiszta, rendezett, teli vagyok virágokkal, szépek a bútorok, szerelmes vagyok a spagettifüggönyömbe...

Kicsit összetornyosultak a dolgaim, Marci elköltözése, lakásfelújítás saját magam, suliban a rengeteg szerveznivaló, külföldi tanulmányutaké, versenyeké, bajnokságoké, iskolanapé. Állítólag fogytam is sokat, aminek nem örülök, mert így is elég vékony voltam.

A pasik rohadtul nem érdekelnek, semmiféle kapcsolat nem kell, gondolni sem tudok még egy randira sem. De majd ez is biztos elmúlik. Fáradt vagyok, csalódott vagyok, bánatos vagyok, most csak sajnálni akarom még egy kicsit magam, aztán majd fújok egy nagyot és feléledek.

Marci tök aranyos velem, szoktunk csetelni, csütörtökön be is vásárolt nekem nagy karton tejet meg ásványvizet. Gondolom, neki is szar azért, bár most sokkal inkább élhet úgy, ahogy neki jó, tökéletes szuverenitásban. Tudom, hogy nem én voltam az álmai nője, nem is értem, miért vett mégis feleségül hét év után...

Most úgy érzem magam, mint egy nagy buborék, amit már túlfeszített a levegő, de az istennek sem akar kipukkadni. Pedig nyomják innen is, onnan is. Fáj.

Sherlock Holmes

Pont került Em végére. Úgy volt, hogy múlt vasárnap jön haza Németországból, de kora délután felhívott, hogy képzeljem, eljöttek 150 kilométert, most ott vannak Dortmundban, lerobbant a kocsi, de annyira, hogy kénytelenek repülővel hazautazni majd hétfőn. Addig megszálltak egy panzióban, onnan hív. A beszélgetést így kezdte: "Szia, kiscsillag, látod, honnan hívlak?" Nem, honnan látnám? Csak azt tudtam, hogy ugyanarról a számról keresett, mint az egy hónap alatt végig. Már az első hívásakor elmentettem, "Em Németország" névre, hogy tudjam, ő hív (mivel gyakran keresnek más ügyekben is Németországból). Kérdeztem is tőle, még az elején, hogy ez céges mobil? Nem, hanem a panzióé, ahol megszállnak. Szóval, amikor múlt vasárnap hívott, mégis ugyanarról a számról keresett, csak 150 km-re arrébb... Jót röhögtem magamban.

Na, hazajött hétfőn, nem volt kedvem vele találkozni, eléggé lemerítettek az utóbbi hetek, nemcsak érzelmileg a költöző férjemmel, hanem mert folyamatosan újítom fel saját magam a lakásomat. Szerencsére segítséggel. Laci barátom már három teljes napot erre szentelt, és Míra barátja is reggeltől estig segített többször is.

Kedden írtam neki SMS-t, hogy az egészségügyi állapotom max. azt teszi lehetővé, hogy elmenjünk vacsorázni, remélem, ismer valami kedves helyet. Megjött a menzeszem, szarul is voltam, eleve nem is akartam tőle semmit, csak egy fél órát dumálni és kirúgni. Felhívott kora délután, hogy képzeljem el, a fiával ettek valami szart a plázában, és azóta egyfolytában fosik (így, nem ám  hasmenése van...). Kifejeztem sajnálkozásomat és megkérdeztem, hogy akkor most fekszel, pihensz, ugye? Mert a háttérzaj elég vidám volt. Nem, hanem főz! Marha nagy gyomorrontása lehetett, ha volt kedve hasmenéssel főzőcskézni... Más ilyenkor örül, ha két napig még kenyeret sem lát. Megint jót röhögtem, számítottam rá, hogy egy sima vacsi az nem elég izgalmas neki.

Szerdán iszonyú sok dolgom volt munka után, több helyre el kellett mennem, másfél órát devizaátutalással töltöttem a bankban, hulla voltam. Em hívott délután, hogy most vidéken, de a közelben van a keresztlányánál, de bármikor visszajön, talizzunk. Én legkorábban este fél tízre végzek, válaszoltam, nem tudok találkozni. Erre kiakadt, rám förmedt, hogy ha már pénteken hazajött volna, nem is találkoznánk, csak mikor? De hát vasárnap jöttél volna, nem? Az nem számít! Mert hogy én hétvégén lakást festettem, hétfőn nem akartam találkozni vele, most már szerda van. A hasmenését elfelejtette. Megígértem neki, hogy majd csütörtökön mindenképpen találkozunk.

Közben vendégeim jöttek, a lakást még mindig pakolni kellett, de írtam neki csütörtökön SMS-t, hogy 4-re jöjjön ide, ha gondolja. Huginak mondtam, hogy kiugrom ide a parkba fél órára, szakítok ezzel a tuskóval. De már 6 perc múlva újra itthon voltam.

Kiléptem a kapun, Em ott várt a szomszéd lépcsőház előtt, nekitámaszkodva a Honda típusú személygépkocsijának és mosolygott. Szájon csókolt, nyitotta ki nekem az ajtót. Mondtam neki, hogy csak üljünk le itt a parkban, tök jó az idő. Erre felháborodott, hogy ő nem így készült, hogy csak 10 percre, fél órára találkozunk. De hát vendégeim vannak, emlékeztettem rá, és különben sem mondtam, hogy elmegyünk valahová, csak találkozzunk, mert már nem akartam halogatni.

Kelletlenül helyet foglalt mellettem a piros padon, pár szót kérdeztem az útról, aztán a lényegre tértem. Semmi finom bevezetés, puhatolózás, hanem rögtön telibe.
- Van néhány dolog, amit nem értek, és szeretném, ha tisztáznád. Hazudtál néhány dologban.
- Mi van? Miben?
- Az a kép, amit küldtél, a Loveboxon. A karácsonyfás. Azt mondtad, akkor készült, amikor most kimentetek Németországba. De a képadatok szerint már 2011. júliusban feltetted az oldalra.
- Azt csak te gondoltad, hogy akkor készült.*
- Nem, direkt rákérdeztem, és szó szerint azt írtad, hogy "igen, most készült, amikor kijöttünk". Megvan a levelezés.
- Nem mindegy, mikor készült? A kép fontosabb vagy én?
- Nekem az a fontos, hogy ne basszanak át. Szóval, mikor készült?
- Karácsonykor.
- Melyik karácsonykor?
- Most.
- Az sem igaz, mert akkor miért 2011. július a dátum?
- Nem értem, mit mondasz. - Felpattan a padról. - Engem ez nem érdekel. Ha te itt nyomozgatsz.
Ment volna el, de még utána szóltam:
- És a telefonszám? Azt mondtad, a panzió  telefonja, ahol laktatok. De ugyanarról a számról hívtál Dortmundból is.
- Mi van, te kis Sherlock Holmes? - vöröslött a feje. - Képzeld el, van egy saját német SIM-kártyám, és egyszer arról hívtalak, máskor meg a panzióból. Te teljesen hülye vagy. - Ekkor már kiabált.
- Nem igaz. Ugyanarról a számról hívtál, mert elmentettem hozzá a neved. Miért nem vállalod a felelősséget?
- Nem ezért jöttem ide, te kis Sherlock Holmes, ezt én nem csinálom. Süsd meg a hülyeségeidet! - Azzal elviharzott.

Mindez kb. 5-6 perc alatt lezajlott. Sajnos nem tudtam kideríteni, ki ez a pasi, mi az igazság a háttérben, de az tuti, hogy összevissza simlizett. Szerencsére már jó két hete legfeljebb annyi érdeklődést tanúsítottam iránta, hogy kíváncsi lettem volna, mi nem stimmel vele (nős? külföldi vendégmunkás? stb?). Az bosszant igazán, hogy azt gondolta rólam, olyan hülye vagyok, hogy átvághat ilyen szarokkal. Lehet, hogy az a telefon tényleg az ő saját SIM-kártyája, egy mobiltelefon és hívhatott róla Lingenből meg Dortmundból is. Ez esetben viszont akkor hazudott, amikor azt állította, hogy a panzió készüléke. És ki tudja, még miben vágott át. Ennyi bőven elég volt. És milyen furcsa, hogy már rögtön az elején éreztem, hogy valami nem stimmel vele, pedig akkor még ezek a konkrétumok nem is voltak a kezemben. Szegény nem is értette, honnan tudok a fényképéről ilyen adatokat :)

* Pedig még telefonbeszélgetésünk során is utaltam a képre, hogy szegénykém, hogy lefogytál kint Németországban, hogy ezen az új fotón sokkal soványabb vagy, mint amikor találkoztunk elutazásod előtt. "igen, mert diétázom, csak ilyen müzliket eszem, meg gyümölcsöket". Természetesen, most amikor találkoztunk, egy deka súlycsökkenés sem látszott rajta :)

Közben Marci is teljesen elköltözött, kicsit szomorú vagyok. Majd később írok róla.

Áll a bál

Tisztára felturbóztuk egymás agyát a férjemmel. Mindketten kicsinyesnek, szarrágónak látjuk a másikat.

A kiindulási helyzet az, hogy Marci 10 év alatt felhalmozott irányomban 400 ezer forint tartozást. Ebből már csak 173 ezer maradt. Azt mondta, ezt nem fizeti ki, mivel befektetett a lakásba ő és a családja legalább ennyit, amikor felújítottuk a fürdőszobát, a vécét és vettünk egy mosógépet meg egy gáztűzhelyt. És mivel ő most elköltözik, ezek itt maradnak és én élvezem tovább a hasznát.

Mindamellett elviszi a kocsit, amit közösen vettünk.

Kértem, hogy vagy a tartozását adja meg, vagy a kocsi rám eső részét fizesse ki (ez 150 ezer forint). De ő nem akarja, mert hogy a kocsi továbbra is közös marad szerinte, és ha akarom, használom. Igen, ő 150 km-re fog lakni, elképzelhető, hogy tudom én azt használni.

Az a vicces, hogy amikor hétvégén mondta, hogy elvinné a kocsit, bennem fel sem merült, hogy kifizettessem vele az én részemet, mivel eleve mindig is nagyvonalúnak és normálisnak gondoltam magam. A kocsit én úgysem tudom vezetni, bár van jogsim. Minek szarozzak akkor az értékével, használja ő, neki úgyis kell.

De amikor ma előállt azzal, hogy a tartozását sem adja meg, mert azzal kiegyenlítődne, amit befektetett a lakásba, kicsit eldurrant az agyam.

Pluszban ő ragaszkodott a házastársi szerződéshez három évvel ezelőtt, melyben feketén fehéren az áll, hogy a házastársak nem követelhetik vissza válás esetén sem a lakás felújításába, állagmegőrzésébe invesztált anyagi javakat.

Marci szerint egy dolog a jog, és egy dolog az erkölcs, és nekem be kell látnom, hogy szemét dolog lenne elvárni, hogy ő fizetett ezekért a felújításokért (mindig feleztük a költségeket), amikor most elköltözik innen.

Szerintem meg az kicsinyes dolog, amit ő csinál, hiszen itt lakott hat évig, és nemcsak az előnyeit élvezzük egy lakásnak, egy egzisztenciának, hanem a hátrányait is, adott esetben, hogy meg kellett csinálni azt a rohadt fürdőszobát, mert szétáztatta körbe az egész lakást.

Az idegeim csimbókokban lógnak. Mindketten teljes meggyőződéssel tartjuk a másikat szarrágó köcsögnek.

Ha nem fizeti ki a tartozását, legyen, de akkor adja ide a kocsi rám eső részét. Szerintem ezzel is igen kedves gesztust tettem, mert jogilag járna a tartozás és a kocsi árának fele is.

Vélemények?