Zúzda

Leült mellém a szeptember, átkarolta a vállam és lejjebb húzta combomon a kis szoknyámat. Akkor hát csapjunk bele, súgta a fülembe és szeretettel jól hátba vágott. Telerakta a zsebemet új kihívásokkal, a hasfalamon átdugta az öklét és megcsavarta a beleimet egy kicsit, hogy érezzem a törődést, azt a bizsergő izgalmat, amely végigmegy a nyelőcsövemtől kezdve, nem is, már a számban kezdődik a meleg nyállal, amikor nagyot nyelek, aztán lecsúszik a gyomromig ez a forrongó izgalom, érezhető pulzálásra bírva a mellizmaimat és a hasizmokat, hogy mielőtt belépek oda, erőt merítve kifújom a levegőt és benyomom egy kicsit ujjaimmal a köldököm alatt a húst, ahol a legjobban lüktet, mintha ezzel enyhíthetnék valamit rajta, hogy aztán a következő pillanatban ne féljek már semmitől, csak érezzem azt a bugyborékoló boldogságot, amikor jöttömre feláll a teremben 38 égetnivalóan rossz kamaszgyerek és tudom, hogy hiába nem tanítottam 21 éve ezt a tárgyat, amit utálnak ezek a szakmunkástanuló kölykök és nagy ívben szarnak rá, és kész harci tárral akarnak kicsinálni, valamiért én most akkor is nagyon, de nagyon szeretem őket, és nem baj, ha nem ülnek egész órán, mint az angyalok, de csillogó szemmel versengenek, ki tudja előbb, amit kérdezek, és már nem az egész osztály, csak egy-két csibész kóstolgat, és az első feszítő buborék a gyomromban akkor pattan szét megkönnyebbülten, amikor együtt nevetünk egy beszóláson, és tudom, hogy nyertem. És nyertek ők is. Gyere csak, szeptember, ülj ide mellém nyugodtan!